Lifestyle Thoughts

I’ve blossomed into what I wanted to be

HU:

Számomra az elkövetkező pár év a tanulás és a felelősség éve lesz. Mert projekteket kell készítenem, meg kell tanulnom a pénzt jobban kezelni és nem utolsó sorban nem pár nappal, hanem talán hónapokra előre gondolkozni. Most már nem mehetek ki egy cigire, ha éppen van valami. Mármint ha ki is megyek, a dolgok nem fognak csak úgy, maguktól elrendeződni.

Hogy miért írtam le mindezt? Azért, hogy elmondhassam, bár nem merem elkiabálni, de azt hiszem ember lett belőlem. És azért, hogy kihangsúlyozzam azt a tényt, hogy a jellemfejlődésemhez egy hangyányit sem járult hozzá semmi abból, amit a román tanügyi rendszer nekem nyújtani szeretett volna.

Talán az lenne a legjobb, hogy elkezdjem az elején. Én mindig tudtam mit akarok. És soha nem hallgattam el azt, amiben hittem. Tudtam, hogy mi érdekel és mi nem. És talán ami a legtöbbet segített abban, hogy megtaláljam az utam, az az volt, hogy mindig tisztában voltam az értékeimmel, míg mások nem igazán akarták észrevenni őket.

Mivel a gimnázium, amelybe jártam a városom egyetlen magyar nyelvű 12 osztályos intézménye, ezért ők kizárólag egy sémában tudnak gondolkodni, és dobozolni a rajtuk átfutókat, büszkén verve a mellüket a statisztikáikra, amik engem mindig is hidegen hagytak. A fegyelem, amellyel szembesültem, és amellyel a legtöbb diák szembesül bármely iskolában Románia szerte, egy igen kommunista szájízt hagyott a számban. 

Kétségem sincs afelől, hogy borzasztó gyerek voltam, aki utálta az egész tanügyi rendszert, a tanárok többségét illetve az osztálytársainak a 80%-át. Impulzív, makacs, arrogáns, ravasz és álmodozó. Képtelen voltam magamban tartani bármit, ami zavart, vagy amit nem láttam helyénvalónak, képtelen voltam hallgatni, amikor tudtam, hogy valami megjátszott vagy ellenem szól. Ezért beszéltem és beszéltem és csak úgy vonzottam a bajt magamhoz, mert senki sem tűrte el az olyan egyéneket, mint amilyen én is voltam. Talán nem tartozik ide, talán csak én látok némi hasonlóságot a két téma között de… elgondolkoztatok már valaha azon, hogy mi teszi a nyájat azzá, ami? Az, hogy egyformán gondolkozik? Vagy éppen nem gondol semmire? Szóval én nem akartam ebben a boldog és naiv egyformaságban létezni. Nem akartam, hogy átformáljanak egy standard diákká, akiből egy standard és unalmas felnőtt lesz majd. Mert akit nem ér elég inger, az nem gondolkozik, aki meg nem gondolkozik, nem ellenkezik, és aki nem ellenkezik, annak minden jó. Talán én voltam túlságosan elégedetlen, ki tudja.

A legrosszabb mégis az volt, hogy négy év alatt csupán 1-2 olyan tanárral találkoztam, akire feltudtam nézni és aki megtudta adni azt a tiszteletet, amelyet a legtöbb tanár nem ad meg a diákoknak a „mi nem egy tálból cseresznyéztünk” elv alapján. 1-2 olyan tanár, aki nem a problémát látta bennem, aki meg tudott szólítani és aki motiválni tudott. Aki megértette, hogy rajtam soha az életben nem fog működni a csomagolás és megértette azt is, hogy van aki más és elindul az árral szemben is ha éppen úgy gondolja. Hogy engem nem érdekelnek a statisztikáim, amelyek az övéket rontják és, hogy egy olyan tehetséget kaptam a kezembe, amit nem fogok tudni az ő elnyomó falaik közt kamatoztatni.

Az osztályfőnökömnek, aki talán túl türelmes és figyelmes volt velem, annyira belém tört a bicskája, hogy az utolsó iskolaévemre szerintem már csak megszokásból hívta a szüleimet, nem is azért, hogy valami új információval szolgáljon a felháborító viselkedésemről. Az utolsó évemet teljesen meghitt passzív-agresszióval húztuk ki. Így visszagondolva az idilli szó a legmegfelelőbb rá, hiszen ha esetleg aludtam némelyik órán, egyes tanárok még boldogok is voltak. Rágyújtottam szünetekben a lánymosdóban, hiszen nekünk nem lehetett egy dohányzóhelyünk, mint más iskoláknak, ezért primitíven bújkáltunk az iskola területén. A végére már nem is bújkáltunk. Mert ugye ki se mehettünk a kapukon kívülre, mert bevoltunk zárva mint az állatok. Már az sem érdekelt, hogy mennyit adományozok az iskolának. Most biztosan megfordult a fejedben, hogy milyen adományról beszélhetek. Szóval ha egy tanár elkapott miközben dohányoztál, azért egy adott összegű büntetés járt, amit ha kifizettél, adományként volt feltüntetve. Okos.

Aztán szépen, csendben végigültem a keringőt, elballagtam és leérettségiztem.

Szóval ja, nem merem elkiabálni, de szerintem ember lett belőlem miközben háborút vívtam a tanáraimmal és a szüleimmel, akik a kétségbeesés, aggodalom illetve fasisztoid retorziók teljes hullámvölgyén keresztül próbáltak megtenni mindent azért hogy boldog legyek. Lettem is.

Így egy év távlatából sem okvetlenül konklúziógyártás céljából írtam le mindezt, mert nem hibáztatok senkit. De szeretném ha tudná, aki ilyesmivel küzd, hogy nincs egyedül és ami még fontosabb, hogy, nincs semmi baj vele, annak ellenére ha úgy kezelik mint eltávolítandó anomáliát. Hinnünk kell önmagunkban még akkor is ha abszolút semmi sem igazol a felnőtt-világban. Még akkor is ha kurva nehéz és olykor értelmetlennek tűnik az egész. Jó, kész, mert ez már egy cheesy TED-talknak hangzik s én még nem estem pofára annyiszor, hogy olyasmit tartsak. Szóval ja, lényeg a lényeg, higyjetek magatokban!

RO:

Următorii câțiva ani mă vor ajuta să devin mai înțeleaptă și mult mai responsabilă. Pentru că voi lucra pe diferite proiecte, voi învăța cum să îmi împart mai bine banii și voi fi nevoită să planific nu doar cu câteva zile, ci poate cu multe luni înainte ca lucrurile să se întâmple. Acum nu mai pot ieși la o țigară dacă se întâmplă ceva. Adică pot, dar lucrurile nu se vor rezolva de la sine.

De ce v-am spus toate aceste lucruri? Pentru că vreau să vă anunț, sper să nu mă ia gura pe dinainte, dar cred că am devenit om. Și pentru că vreau să accentuez faptul că în dezvoltarea mea personală învățământul românesc nu m-a ajutat deloc prin ceea ce a încercat să îmi ofere.

Poate cel mai bine ar fi să încep cu începutul. Eu din totdeauna știam ce vreau. Și am susținut tot timpul valorile în care credeam, fără să tac despre ceea ce cred. Știam ce mă interesează și ce nu. Și ceea ce m-a ajutat cel mai mult în a-mi găsi calea, a fost faptul că tot timpul știam cât valorez chiar dacă alții nu voiau să observe cât și ce pot.

Fostul meu colegiu, singurul, în care se predă în limba maghiară în orașul meu, se axează pe anumite ideologii, împachetând toți elevii într-un anume fel, mândrindu-se cu statisticile lor minunate, care pe mine nu m-au interesat niciodată. Disciplina cu care m-am întâlnit pe timpul colegiului și cu care se întâlnesc toți elevii din România, m-a lăsat cu un gust foarte amar și comunist în gură.

Da, sunt sigură că am fost un copil teribil, care a detestat tot sistemul de învățământ, majoritatea profesorilor și 80% dintre colegi. Impulsivă, încăpățânată, arogantă, vicleană și visătoare. Nu puteam să tac dacă mă deranja ceva sau dacă știam că e împotriva mea. Am continuat să vorbesc și să vorbesc, atrăgând sute de probleme spre mine pentru că nimănui nu îi plăceau indivizii cu opinii diferite. Poate nu are legătură cu tema, poate doar eu văd niște asemănări dar… v-ați gândit până acum care sunt caracteristicile care definesc o turmă? Faptul că toți din ea gândesc la fel? Sau poate nu se gândesc la nimic…

Totuși, cea mai mare dezamăgire pentru mine a fost că în toți acești ani m-am întâlnit doar cu câțiva profesori care au reușit să mă motiveze și să îmi ofere respectul reciproc, respect, pe care majoritatea dintre ei nu îl oferă din cauza diferenței de vârstă. Câțiva profesori care nu vedeau doar problema în mine, care știau cum să vorbească cu un elev diferit. Care au înțeles că ambalajul, care funcționeză la majoritatea elevilor nu va funcționa niciodată la mine și care au înțeles că sunt oameni care pleacă în direcția opusă. Au înțeles că pe mine nu mă interesează statisticile mele care le strică pe ale lor și că am primit un talent pe care nu îl voi putea folosi niciodată între pereții lor.

Sunt sigură că în ultimul an de liceu diriginta îmi suna părinții din obișnuință, nu pentru a le oferi informații noi despre comportamentul meu revoltător. Clasa a 12-a a fost un an cât se poate de idilic pentru mine, în care am trăit momente de agresivitate pasivă cu profesorii și colegii mei minunați. Am fumat în fiecare pauză în băi pentru că nu aveam un loc de fumat ca alte școli din județ. Trebuia să ne ascundem pentru că nu ne lăsau nici să ieșim înafara porților mai repede de ora 2. Ne simțeam ca niște animale. Nici nu mă mai interesa câți bani îi datorez școlii.

După aceea am asistat la vals de pe un scaun, am absolvit și am trecut examenul de bacalaureat.

Deci da, cred că am devenit om în timp ce luptam cu profesorii și cu părinții mei, care au încercat să facă orice ca să fiu fericită. Sunt.

Așa, după un an am simțit nevoia să vă împărtășesc aceste gânduri, nu pentru că dau vina pe cineva ci pentru că aș vrea ca fiecare elev care se confruntă cu aceste „probleme”, să știe că nu e singur și că problema nu e cu el. 

*Acesta a fost un simplu articol, nu un TED-talk, tratați-l ca atare.*

3 thoughts on “I’ve blossomed into what I wanted to be”

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *